Szégyelem magam, hogy egy olyan
Szégyelem magam, hogy egy olyan ország polgára vagyok, ahol egy ’56-os elítéltet az ostoba csőcselék “hazaárulózhat”, “gyilkosozhat”. Nem nekem kellene szégyenkeznem, de akiknél erre szükség volna, soha nem fognak – a korlátoltságuk megakadályozza ebben.
Mindez főként köszönhető egy olyan embernek aki nemhogy nem élte át a forradalmat – a tisztánlátását is megkérdőjelezi a honfoglalás rendszeres felbukkanása beszédében – de még egy pajzán gondolat sem volt akkoriban [húzott volna apád gumit, ami ilyenkor szokott elhangozni].
Áder hűvös beismerése a vasárnapi választások után azt a képet vetítette elénk, talán a Fidesz visszatér ’94 előtti hangsúlyaihoz és szép lassan visszahódítja a középen hezitálókat. Ez a déjávu hamar szertefoszlott, csak egy villanás lehetett a vesztés súlyos terhe alatt. Elég volt egy nemzeti ünnep ahhoz, hogy a mesterségesen, egy cél érdekében kialakított árkok partvonalát és az ott tartózkodókat még jobban eltávolítsák egymástól. Politikai célt már nem találni mögötte, azok 2006-ig jegelve vannak, de ha szarba léptünk akkor azt igenis illik egyenletesen elkenni az ellenfél oldalán is – vélekedhetnek a túlsó parton.
A cél szentesíti az eszközt – a már nem létező hatalom megtartása és visszaszerzése érdekében akár az EU tagságot is megvétózzuk. Ha nem jön velünk az Unió Pártba az MDF jó lesz nekünk a MIÉP is. A bolsevista sejtek formájára új név de régi tartalom alatt alakítsunk szervezeteket. Ehhez még sulykoljuk alaposan a fejekbe, hogy a gonosz – a kommunista rém – a másik oldalon van. De ez nem demagógia. Az szintén a másik oldalon van. Mint a tükörben.
Nem kellene egy megalomán emberke minden szavának bedőlni. Abból még soha nem sült ki semmi jó a történelem során.
