miles

Hétvégén az egyik cég meghívására elkoccoltunk Szlovákiába kipróbálni milyen érzés 80-al elkaszálni egy gumicsónakkal a felvonópálya tartószerkezetét. Eredetileg a meghívón nem ez a program szerepelt, ott még a magasztosabb “Próbálja ki Ön is milyen érzés tízfős speciális rafthajóval lecsúszni a havas hegyoldalon!” dumával etettek minket.

Aztán amikor a fekete pálya tetején aggodalmamnak adtam hangot – hiányoltam a csónak legkisebb mértékű irányíthatóságát is – még én voltam a beszari. Utána persze nekem lett igazam, első csúszáskor elszálltunk mint a győzelmi zászló, neki a lanovka rögzítőzsinórjának, szabályosan kettészelve a csónakot. A túraszervező arca megért mindent – amikor nézte a másfélmillás cafatokra szakadt csónakját. Legközelebb pontosabban találja ki a csónak útját, ziher. Felajánlotta lecsúszhatunk a maradék kisebb rafthajóval is, azt már roppant udvariasan, de annál határozottabban visszautasítottuk. Volt még lehetőség grabbingolni, ami tulajdonképpen az egészen prosztó szokásnak számító kerékbelsőben lecsúszást takarja divatos köntösben.

Szívesen írnám, hogy a szállás kárpótolt mindenért, de az otromba megmásítása lenne a valóságnak. Az épület maga valamiért a bajkonúri űrállomásra emlékeztetett minket, csak még annál is lehangolóbb volt. Szlovákia nem egy szép hely, a házak igen rondák tudnak lenni arrafelé. A szállásunk valahogy még ezeken is túltett, egyszerűen maga volt a megtestesült szociális betontemető. Kiegészítve olyan apróságokkal, mint az állandó melegvíz és a gyakori fűtéshiány. A bárban – ahova bajainkat felejteni jártunk – valamiért nem tartották fontosnak a dolgozók idegen nyelvtudását, ezért szinte bármit is kértünk Becherovkát kaptunk, amely szó amúgy a legkisebb mértékben sem emlékeztet a red wine, beer illetve Jaigermeister hangzására, de ez biztos megszokás kérdése.

Most a raktárban fájlalom a sérüléseimet és nekikészülök az amúgy villámgyorsan elérhető dohányzóhely hosszas megközelítésére.

•