miles

Kecskére a káposztát, Anyuék – figyelem, kezdődik a tininapló! – három hetes utazásuk alatt a biztonság kedvéért megkértek, hogy költözzek át a lakásukba, megvédve azt minden káros hatástól. Tekintve, hogy két órája vagyok itt és még csak a tölgyfa asztalt égettem ki, ahol dohányozni sem lehet, ennél jobb választás nem is lehetett volna. Érzem, ahogy a lakás értéke – minden benne eltöltött pillanatom óta – a nekem köszönhető amortizáció miatt percről perce csökken.

Lakás ürességét enyhítendő egyszerre hallgatom a két tévét, az így megzavart csendben megnyugtatólag hat a tény, mennyien jártak nálam rosszabbul a hétvégén. Az Aktívot és a Fókuszt egybevéve eddig kb. húszan szenvedtek oly mértékű balesetet, hogy még az a szerkesztő/riporter is vállalhatónak tartja, aki a valóságsók felvételénél a kora délutáni, unalmasnak mondható időszakában sem kaptak egy iciri-piciri kameraforgató állást, mikor csak a por és Anikó csöcsei álltak a levegőben.

{Közben – tudom, hogy szánalmas -, de azon gondolkozom, vajon a riporter a sziámi ikrektől milyen feleletet várt a “Min vitatkoztok a legtöbbet?” kérdésére? A “Mit vegyünk fel” választ? Innentől kezdve a riport kínálja magát egy Trunkó Barnabás féle Szeszélyes Évszakok kabaréjelenethez, eltekintve a főszereplők szerencsétlenségétől, amelytől viszont a dialógus is, nagy ívben.}

Most megyek és megnézem a bárszekrényt. Ha az utóbbi két évben vásárolt italomat félreteszem, már nekem is fele ennyi lehetne. Holnap pedig megismerkedek a szomszédokkal. Ahogy szokás, először a kutyásokkal {jaaa, maga az…}.

•