miles

Túllépve a traumán, amit a múlt hétfőn egy büdös paraszt okozott – aki ellopta a Suzuki motoromat -, a héten beújítottam egy Piaggiot, áttérve ezzel a robbanékony gyorsulásokról a városi tempót követő laza, bámészkodós vezetésre.

Az ember azt gondolná csak az országok nevét hallván – Japán és Olasz -, hogy utóbbi az, amelyik vérmérséklete alapján az életveszélyes száguldásra alkalmas járműveket gyártja, de esetünkben is itt a bizonyíték az előítéletek megvétózására. Természetesen ők is ott vannak a sportmotor piacon a Ducattival, Aprillával és Gillerrával, de a Piaggio kapcsán sokkal inkább a kényelmes utazásra tették a hangsúlyt, mind a test kialakításával és a motor karakterisztikájával, amelyek lassabb gyorsulást, de magasabb utazósebességet tesznek lehetővé.

Nem mennék most a részletekbe, elég annyi, hogy a motor csodálatos, olajzöld metálfényezéssel és cirka méteres seggrésszel, aminek hatására elkezdtek kifejlődni, az eddig nem létező lovaglóizmaim.

Bár az előbb vétóztam meg az előítéleteket, de azért a tipikus olasz hanyagsággal – amivel már egyéb területen is volt szerencsém találkozni -, most is szembefutottam. Ma reggel indultam volna el a motorral, de ezt csak én gondoltam így, ő nem, ezért marad a mondat feltételes módban. Se önindítóra, se a berúgásra {nem a tegnap esti!} nem reagált, a legkisebb pöffenéssel sem.

Fogtam magam és nekiálltam szétszerelni a renitens déli csodát. Jogosan merülhet fel a kérdés: tudok motort szerelni? Természetesen nem, technikai tudásom a villanykörte cserére korlátozódik, inkább úgy mondanám – szeretem a kihívásokat. Ebből most jutott részemül rendesen.

Uszkve óra alatt szétkaptam a masinát, ott állt a csupasz váz és a blokk, pőrén. Itt kell megjegyeznem, kezdem megérteni a hétvégén nagy számban látható könyékig olajos családapákat. Én is boldogan konstatáltam, hogy az utcában áthaladó összes nyuszó egy-egy mosolyt vet rám, igaz az önbizalmamból később visszavett a tény, hogy rájöttem valszeg a reggel hanyagul felkapott rövidnadrágból kilógó elsődleges nemi szerveimre vonatkozott a kedvesség, nem pedig az olajfoltokkal erősített szakértő imidzsemnek.

Igaz a kiskrapekok mind felnéztek rám, volt egy-egy bíztató szavuk, amíg anyukájuk el nem rángatta őket, a szembesült problémákhoz csatolt káromkodásaim nyomán. Azért igen jóérzés tud lenni, hogy a délutáni csendespihenő valószínűsíthető álomtémája a motorom és annak szerelése lesz és ez a tudat többé-kevésbé kompenzálja is a csókolom köszönésekből eredő identitás zavaromat is.

Hatékony beavatkozásomnak köszönhetően most már pöcre indul a gépezet* és a hét hátralevő idejében talán még a pólusaimba és körmöm alá befészkelt mocsoktól is szabadulni tudok. Azonban a szereléskor felmerült tényt – miszerint az olasz cégek gyerekmunkásokat alkalmaznak – nem titkolhatom, bizonyíték erre a csavarok elhelyezése, ami még az én nőgyógyász kezeim számára is fizikailag elérhetetlennek bizonyultak.

* Ha igazán őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy fogalmam sincs, mi volt a probléma és így azt sem hogyan sikerült azt reparálnom, valószínűsíthető, hogy a több órás szerencsétlenkedés során hozzáértem a renitens részhez. Akarom mondani, megtaláltam a dűznit, ami így lazulhatott a safrungban.

•